Copyright:  Kovács Éva Mária          




5.

A mennyei életben a boldogság intenzitása alkotja mindennek a hátterét. Ez nemcsak olyan világ, ahol bűn és bánat lehetetlen, hanem mindenki már a jelenléte által is a legmagasabb szellemi boldogságot élvezi, amelyre képes, és csak vágyképessége határolja be a beteljesülés lehetőségét. Itt kezdi az ember legelőször az élet forrását megérteni, és hogy a messze távoli Logosz  mi lehet, és mit akarhat, hogy mi milyenek legyünk. Itt végre a boldogság minden egyebet felülmúl, és mindenki élvezi mások boldogságát is. Vibrációi sokkal gyorsabbak, mint a fizikai világé. Nincsenek külön érzékek, amelyekkel lát, hall, vagy érez. Az ilyen érzékek helyett van egy új erő, amely nem érzék, de mindent magába foglal, mindent és mindenkit, aki a lélek elé kerül, nemcsak lát, érez és hall, hanem rögtön mindent tud róla, az okot, következményeket, lehetőségeket.
Gondolkozni itt azt jelenti: felfogni. Nincs kétely, habozás abban a magasabb érzésben. Aki egy helyre gondol, már ott is van. Félreértés nincs többé, és az embert nem vezetheti félre a külső, mert minden gondolat és érzés, mint nyitott könyv olvasható.
A halál, és a következő megszületés közt minden embernek át kell mennie az alacsonyabb síkokon, ahol az ember teljesen saját gondolataiban élhet, és még teljesen azonosítja magát az elmúlt fizikai életével, valamint a magasabb síkokon, ahol már Egóként (Isteni Én-ként) megérti a fejlődését, és munkáját. A legtöbben azonban egészen öntudatlanok, úgyhogy inkább azt lehetne mondani, hogy átálmodják a mennyországot. A többszöri inkarnációk fejlődésének eredményeként az emberek egyre tudatosabbá válnak, és a magasabb mentális világbeli tartózkodás lassanként hosszabbodik. (Eleinte ezt a magasabb mentális világbeli tartózkodást éppen, hogy érintik.)
Akik egy kicsit már foglalkoztak a mennyország témájával, bizonyára hallottak arról a lehetőségről, hogy az ember lemondhat a mennyei jutalomról, vagyis halála után nem megy be a mennyországba, azért, hogy hamarabb testet ölthessen, és segíthesse az emberiséget. Ez a megállapítás helytelen, mert a mennyei életet nemcsak jutalomnak, hanem a földi élet eredményének is kell tekinteni. A földi életben az ember magasztos gondolataival, és vágyaival egy bizonyos mennyiségű szellemi erőt indít meg, ami visszahat reá, amikor eléri az értelmi síkot. Ha ez az erő csekély, akkor aránylag hamar kifogy, és a mennyei élet rövid lesz, ha pedig igen sok erőt fejlesztett, akkor megfelelő hosszú idő szükséges, hogy kiélje magát. Láthatjuk, hogy amint az ember szellemi tekintetben fejlődik, mennyei élete mind hosszabb lesz.
A mennyei élet elkerülhetetlenül szükséges, mivel csak ilyen körülmények közt lehet a magasabb vágyakat, képességekké és a tapasztalatokat bölcsességgé fejleszteni. Ily módon a lélek sokkal többet halad, mint hogyha valami csoda által egész idő alatt fizikai testében maradna. Kivételt csak a nagyon magas fejlettségű emberek képeznek, és aki minimum az Arhat beavatásig még nem érte el, az nem mondhat le a mennyei életről. A nagy törvény senkinek sem engedi, hogy vakon lemondjon olyasvalamiről, amit nem ismer, vagy hogy letérjen az előírt fejlődési irányról, amíg az ilyen eltérés nem válik bizonyosan hasznára.
Összességében azt lehet mondani, hogy csak az mondhat le a mennyei életről, aki földi élete alatt megszerezte azt a képességet, hogy teljes tudattal felemelkedhessék az értelmi világba, és világosan emlékezzék az ott tapasztalt magasztosságokra. Mert a lemondás tárgyában az alacsonyabb értelemnek egyet kell értenie a magasabb Egóval.

Nézzünk meg néhány olyan természetű halált, amelyek értelmét az ember nagyon nehezen tudja elfogadni.

Gyermekhalál
A látszólagos veszteség egyik legszomorúbb esete az, amikor egy gyermek távozik a fizikai világból, és szüleinek nem maradt más, mint az üres helyét nézni, és kedves csacsogását nélkülözni. Szinte felháborodást érez az ember a szívében, amikor egy gyermek halál hírét hallja. Még egy teljesen kívülálló embert is megrendít egy gyermek halála, a szülőkről, rokonokról nem is beszélve.
Nagyon régen, egy alkalommal a temetőben járva ezt olvastam egy gyermek sírjánál, a sírkőbe vésve:
"Kinek gyermekét nem fedi sírhalom, nem tudja mi az, hogy fájdalom."
Mérhetetlen fájdalmat érez az a szülő, aki a gyerekét a halál által veszíti el. Elfogadhatatlannak és a sors kegyetlenségének, valamint Isten igazságtalan ítéletének tekinti az ember a gyermeki halált.  Mint tudjuk, mindennek oka van, és minden mindennel összefügg! Azt pedig feltétlenül véssük az elménkbe, hogy Isten nem ítélkezik, és nem büntet. Az ember, az életében minden egyes eseményre rászolgál, és a természet törvényei soha nem tesznek kivételt senkivel. Tehát bármilyen értelmetlennek és igazságtalannak véljük egy gyermek halálát, mégis ha a mögöttes mondanivalót megértjük, akkor egy ilyen esetből hihetetlen nagy tanulságot, és változásokat lehet konstatálni. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy milyen jó annak az embernek, akinek meghal a gyermeke, mert ezáltal nagy és tartalmas tapasztalásra tehet szert. Csak arra szeretnék utalni, hogy kicsit próbáljon meg az ember a dolgok mögé nézni, mert ha megérti az okot, akkor talán egy kicsit könnyebb a fájdalom elviselése is.
Egy kisgyermeki halál mindenképpen elsősorban a szülő tapasztalat szerzését, és tanítását szolgálja. A szülőkben testet öltő léleknek szüksége van erre a tapasztalásra, és a gyermekük lelke, a tapasztalásuk elősegítése érdekében "nevelési célzattal" testet öltött, annyi időre, amennyire szükség volt rá. Lehetséges az is, hogy egy élet is kevés ahhoz a szülőknek, hogy ezt a leckét teljes mértékben megértsék.













"Azt hinni, hogy az ég beszakad, amikor egy fazék eltörik, éppoly oktalanság, mintha azt képzelnénk, hogy a lélek is elpusztul, amikor a test elporlik."


Szolgáltatások
Halál, gyász
Naplogosz
Hold




avagy
Uram, adj vigaszt az ittmaradónak!

 
 
1 2 3 4 5 6 7