"Ha a Tanítvány készen áll, mindig akad
alkalmas Mester a tanítására."
Ezeket
azonban nem kell teljes mértékben megszerezni, elég ha csak törekszik
feléjük a tanítvány, mert ahogy fejlettebbé válik a cséla az idő során,
úgy ezek a képességek is egyre kifinomultabbá válnak.
A
tanítvány meg tudja különböztetni a látszatot a valóságtől. Ez már
derengett a tanítvány elméjében, hiszen voltaképpen ez vonzotta erre az
ösvényre.
A külső
dolgok iránti közömbösség. Ez azt jelenti, hogy természetszerűleg
nyomon követi a megkülönböztető képesség kifejlődését, amint
értéktelenségüket felismeri. Vagyis megtanulja, hogy a minden
életkedvét elrabló fásultság abból az állandó csalódásból származott,
amelyet a látszatdolgokban való kielégülés utáni vágy okozott (pl. pénz
általi gazdagság, hatalom, szex stb.), holott csupán a valóság
elégítheti ki az emberi lelket. A megkülönböztető képesség fejlődését
nagymértékben elősegíti a tanítvány körülményeinek gyors változása,
aminek az a célja, hogy hatalmas erővel nehezedjék reá a világi dolgok
változékonysága.
Tudnia kell
uralkodni gondolatain. Rendszerint nem mi irányítjuk gondolatainkat,
hanem a gondolataink uralnak bennünket. A gondolat az úr, és a
gondolkodó a szolgája. Az, aki gondolatain uralkodni tud, egyszerűen
kizárja a bántó gondolatot, melynek senki sem veszi hasznát.
Az ifjú
Csélának belső önuralom mellett a külső önuralomra is szüksége van, ami
annyit jelent, hogy szavaira és cselekedeteire éppoly szigorúan kell
ügyelnie, mint gondolataira.
Urald
nyelvedet! Elsőrendű fontosságú arra nézve, aki az úton akar haladni,
hogy soha barátságtalan, vagy hirtelen szót türelmetlenül ki ne ejtsen.
Nyelvünk nem arra való, hogy másokat megsebezzünk vele! Annak, amivel
sebezni lehet, nincs helye a szeretet birodalmában.
A
tanítványság jelöltje igyekszik magában kifejleszteni azt a fenséges,
és nagyhatású erényt, amelyet a másokkal való türelmességnek,
toleranciának hívnak. Elfogad minden embert, és a létezés minden
formáját, úgy ahogy van, anélkül, hogy azt kívánná, bárcsak más lenne,
az ő egyéni ízlése szerint. Megtanulja tisztelni a bölcsességet, amely
meghatározta és irányítja a világrendet, és megtanulja, hogy nyitott
szemmel és derűsen nézze, a még tökéletlen részeket, amint részéletük
lassú kimunkálásán fáradoznak. A türelmesség gyakorlása nem az, amikor
így vélekedik valaki: "Nekem úgyis igazam van, te csak menj az utadon,
tudom, hogy nem értesz a dologhoz, és ugyan miért bajlódjak veled." Ez
nem türelmesség, hanem megvetés. A valódi TÜRELMESSÉG elismeri, hogy
mindenkinek joga van úgy gondolkozni, ahogyan az illető azt helyesnek
véli. Senkinek sincs joga mást meggyőződésének kialakulásában
megakadályozni. Tudjuk, hogy a minden emberben lakozó Szellem azon
igyekszik, hogy kifejlessze mindenkiben azt, ami a magasztos céljai
eléréséhez szükséges. Ne akarjunk diktálni, és bárkit befolyásolni
olyan irányba, hogy kijelöljük az utat más ember számára. Az igazi
türelmesség tehát mindig tiszteletben tartja az egyénnek azt a jogát,
hogy sorsa felett rendelkezzen, és mindig kész segíteni, ha segítségét
kérik, de soha nincs megsértve, ha visszautasítják azt.
Egy iszákos,
aki alantasabb természetének uralma alatt a szenvedés ábécéjét tanulja,
éppoly hasznos dolgot cselekszik a saját fejlődési fokán, mint a szent
a magáén, aki a földi iskolának éppen utolsó leckéjét fejezi be, és
igazság szerint egyiktől sem lehet többet követelni, mint amennyire
képes. Az egyik még óvodás, és szemléltető leckét tanul, a másik immár
készen áll arra, hogy elhagyja az egyetemet, és a diplomát akarja
elnyerni. Mindketten koruknak és fejlődési fokuknak megfelelően
helyesen cselekszenek, és mindegyik a saját helyén megérdemli a
segítséget, és a rokonszenvet. Ez nem más, mint az okkultizmusban
"TOLERANCIÁNAK" nevezett képesség leckéje.
Ki kell
fejlesztenie a tanulónak a "kitartás" képességét is, amellyel derűsen
visel el mindent, semmiért sem méltatlankodik, és határozottan,
tétovázás nélkül tör célja felé. Ez az a nagy erény, amely bennünket
tűrni képesít. Megóv a bátortalanságtól, a nehézségek láttára sem
ijedünk meg tőlük, hanem megküzdünk velük. Nem riadunk vissza az
akadályoktól, hanem elhaladunk fölöttük.
Elengedhetetlen
a hit. Az a sok nehéz küzdelem, amelyek a karmikus kötelezettségek
miatt lerovandók, fogják kifejleszteni a tanítványban önmagában, és a
Mesterében való hitet, és a megingathatatlanul erős és derűs
önbizalmat. Megtanulja, hogy megbízzék Mesterének bölcsességében,
szeretetében, erejében, és kezdi felismerni, a saját szívében lakozó
istenséget, amely képes arra, hogy minden dolgot magának alárendeljen.
Amint a fenti
mentális tulajdonságokat valamennyire már elsajátította a tanuló, úgy
szüksége van még egy képességre, és ez nem más, mint az a mély és erős
vágy a felszabadulásra, ami a lelkének sóvárgása az istenséggel való
egyesülés után. Ez az egyesülés utáni vágy, ami az emberi természetet
teljesen átalakítja, végtelen szeretettel tölti el minden iránt, végül
istenivé avat, és megismerteti velünk a tulajdonképpeni végcélt, amely
felé haladnunk kell.
Ha mindezeket - nem is teljes
tökéletességgel - elsajátította és
kifejlesztette magában a próbatanítvány, legalább olyan mértékben, hogy
ezeknek az erényeknek a nyomai a jellemében tükröződnek, és a
mindennapi életében kifejezésre jutnak - akkor készen áll a
tanítványságra, és az ezzel járó első beavatásra. Mestere elvezeti őt a
kapuhoz, amelyen ha zörget, úgy az megnyílik számára.